A szappanopera

Ez a műfaj 1930-ban jelent meg az amerikai kereskedelmi rádiókban legelőször. Vagyis az otthon házimunkát végző főleg nőknek készültek ezek a programok. Főleg a délelőtti időben voltak ezek a műsorok.

A műfajnak eredetileg a nappali dráma nevet akarták adni, de végül is a nappali sorozat lett. A szappanopera szó valószínűleg először a szórakoztató ipar egyik folyóiratában jelent meg a Varietyben. A szappan szó valószínűleg, hogy először a tisztító szerek gyártói készítették vagy rendelték meg. A szó második felének eredete sokkal bizonytalanabb.  De végül is a retorikában ez az összetétetelt oxomoronnak nevezték vagyis olyan szó összetétel amiben az egyik tag üti a másikat.  Mert valójában a szappan hétköznapi, dolog, de az opera pedig teljesen az ellentétje, mert elvileg magasztos hangvételt jelent. De ha így a sorozatok lényegét és a zenei hatásokat össze kapcsoljuk nem csak ellentéteteket hanem hasonlóságokat is lehet találni.

1940-es évek után a rádióból ezek a sorozatok átvándoroltak a tv-be. Az első ilyen szappan opera Giuding Light ami 1938-ban kezdődött el a rádióban és tévében folytatódott. Azóta nagyon sokat változott ez a műfaj, de cselekményben egyáltalán nem történt változás ugyan úgy az érzelmekre játszik és az intim témákat fontos helyre rakja. Egyre szélesebb csoportban hódít és egyre több embert nyer meg magának. A szappan opera jellemvonása nincs befejezve és a végtelenségig el lehet húzni.

A Dallasnál (1970-1980) próbálták ki először Amerikában, hogy a bennük zajló eseményeknek nem lett végük, hanem a következő részekben folytatódott. Így született meg az egész estés főműsor idős szappanopera prime time soap.

Mára olyan forma alakult ki, ami kombinálja a szappanopera és a sorozatok formáját.

 

Ilyen sorozat: X-akták, Ally McBeal, Chicago Hope…

 

A szappanopera a legspecifikusabb, mert ez tud legjobban alkalmazkodni a tele-vízióműsor folyam jellegéhez. Valójában a szappanoperák a jövő végtelenségéhez hasonlít, de ez napi és heti adagokra van lebontva.

 

Szerintetek bele tartozik-e a szappanopera a televízió átlagos műsorstruktúrájába?

 

A válasz valójában igen! Két okból is. Először is a szappanopera több altörténetre oszlik subplotokra vagy storyline-nokra. Általánosságban minden rész 4-7 vagy hét altörténetet tartalmaz. Általában ezek sokkal lazábban kapcsolódnak egymáshoz, mert ugyan azok a szereplők és helyszínek jelennek meg. Előfordulhat az is, hogy az egyik altörténetben végbement cselekmény fontos lehet a többi történés szempontjából. De valójában még így is önállóak. Sok embert teljesen hidegen hagyják ezek a történetek, többen csak úgy tekintenek erre a műfajra, mintha csak egy egyszerű reggeli adás lenne,  de vannak akik igen is a rabjává tudnak válni. Ezek a történetek úgy vannak felépítve, hogy altörténetek előre kiszámítva egymást váltják.

Erre példa először egy jeleneten belül az A történetet D követi majd ismét feltűnhet az A folyatása. Aztán láthatjuk mi történik az B és E történetekben. Valójában az időkövetés nem mindig teljesen észrevehető, mert elő fordul, hogy egy jelenet a reggeli asztalnál kezdődik és már éjszaka van mire befejezik a beszélgetést ez arra utal, hogy a cselekmény egy nap alatt játszódik le. Nem lehet igazán időrendbe rakni az eseményeket, mert nem lehet biztosan tudni azt, hogy éppen előtte utána vagy közben zajlik a bizonyos esemény.

Tehát a szüzsé és a fabula között nem világos a viszony. A szegmensek sorrendjét valójában az, dönti el mennyire drámai töltésűek.

Amerikában egy rész 4 nagyobb részből áll, kb. olyan 45 perc a reklámokkal együtt.

Minden nagyobb egységnek van az emelkedő feszültség görbéje, amely a legmagasabbra leghosszabb, a középső reklám szünet után jut el, valamint a végén, valamint a végén, mert a nézőket el kell csábítani és úgymond fogva kell tartani ahhoz, hogy megnézzék a folytatást. A feszültség szintet általában nyári szünet előtt növelik a legmagasabbra, hogy a nézők alig győzzék kivárni az őszi folytatást és jól emlékezzenek a sorozatra. Erre jó példa a Dinasztia című sorozatban az a jelenet, mikor a néző azt, hiheti, hogy a terroristák minden egyes szereplőt lemészárolnak arról terjedt a hír, hogy  nem tudtak megegyezni a fizetésben és aki túl sok pénzt kért az nem számíthatott kegyelemre. Ez a szerkezet kihangsúlyozza azt, hogy mennyire drámai és érzelmekkel játszó bizonyos jelenet. A jelent legfontosabb feladata, hogy megteremtse az érzelmi környezetet.

A szappanoperákban történt változások elég könnyen vissza változtathatók, mert akik elváltak a következő pillanatban már újra együtt vannak vagy éppen olyan szereplők akik a történet elején nem rendelkeznek nagy tudással, de később mégis okosak és bölcsek lehetnek erről a szüzsé és a spot gépészet dönt. Valójában ezeknek a végtelenségük miatt nincs nagy sorsformáló szerepük, mert az ember nem nézi hónapokig akkor is újra könnyen újra vissza tud térni a történethez és még érti is.

Norvégiában ez a struktúra szinte teljesen ismeretlen volt addig, amíg nem kezdték elvetíteni a Dinasztiát. (1983) és néhányan fel voltak háborodva azon, amikor le akarták venni a műsort a tv képernyőjéről, mert már mindenki tudta mi lesz a vége. A tv nézők hozzá voltak szokva ahhoz, hogy a régi megszokott családtörténetet kapják, de egyáltalán nem így ő maguk is megtapasztalhatják azt, hogy nem kell annyira komolyan venni a televíziót. Ezekből a megfigyelésekre következtetettek, hogy egyre jobban hátrányba szorul az elbeszélő szerep sokkal inkább az itt és mostra törekednek.  Elveszti az elbeszélés a tapasztalat építő formáját. A sorozatok olyan nyitott könyvek, mint a valóság bármi megtörténhet igaz a hatástalan befejezés miatt egyáltalán nem olyan képet, amiből le lehetne vonni a látottak tanulságát. Cserébe felhívják a nézőket a különböző kérdések megvitatására. A szappanopera nézői folyamatosan értékelik a szereplőket mint külső és belső tulajdonságaikban. Így a közönség gyakorolja az ítélőképességet és valóságos szakértőnek tekintik magukat. Általában a nézőket ezek megerősítik a hitüket legalábbis akkor, ha a szereplőkhöz viszonyítják magukat.

 

 

Hiperszöveg

 

A lineáris elbeszélési forma ellen pedig valójában nem csak a szappan opera, hanem az úgy nevezett hiper szöveg is kihívást intézett és jóval nagyobb fontosságra tett szert.

Az Internet és CD térhódításával jelent az úgy nevezett hiperszöveg (hipertext). A kifejezés egy sajátos szövegelrendezésre utal, arra a szövegszerkesztési módszerre utal amikor külön álló részeket egy felé rendelt síkon konkrét hivatkozással vagy példával össze kötnek. Ezeket a kapcsolatokat linknek nevezik angolul ez láncszemet jelent. Egyes szövegeket szövegelemeket pedig csomópontnak (node).

Hiperszöveg szerű felépítése nem csak az elbeszélésnek lehet.  Ezzel az általános szövegszerkesztési elvvel szakszövegeknél találkozunk. Nem konkrétan a médiához kapcsolódnak ezek a kifejezések, mert a lexikonokban és különböző könyvekben is találhatunk lábjegyzeteket, amik meg magyarázzák az ismeretlen kifejezéseket. Az újságok első oldalain lévő utalások a további oldalakon kifejtett cikkre utalnak rá.

A kézzel írott vallási szövegekben is megjelent ez széljegyzetek formájában amiket főleg a lapok margójára írták. A Bibliában magában vannak kereszt utalások. Számtalan klasszikus mű jelent meg kommentált formában, tulajdonképpen hiperszövegként. Azonban egyik estben sem változik meg az elbeszélés szerkezete. Az irodalmi modernizmus még ettől is sokkal tovább merészkedett megkérdőjelezi azt, hogy valójában a hagyományos elbeszélési forma alapvető tulajdonságát a lineáritást. Jóval az előtt, hogy hallani lehetet a modern kor eszközeiről. A két argentin író Jorge Luis Borges (1899-1986) és Julio Cortazar (1914-1948) behatóan foglalkoztak ezzel a lehetőséggel. Borgas arról ismert, hogy bonyolult befejezetlen szövegeket írt különböző idősíkokon és megpróbált más írásokra utalni. Alternatív és az igazi befejezés hiány napjaink olvasóját a számítógépek segítségével alkotott hiperszövegekre emlékezteti. Cortazar is ugyan ilyen eszközöket használt az Ugróiskola című regényben, amit 1963-ban írt. A szerző szerint ez két könyv. Az első felfogás szerint olvashatjuk az elsőtől az 56. fejezetig, ameddig másik pedig a 73. fejezettek kezdődik és az olvasónak ide-oda kell ugrálni fejezetek között (node-ok, csomók) a fejezetek végén található utasításokat (hivatkozások, linkek) . Borgesnél pedig megtalálható megoldásokon újakat is alkalmaz pl: az egyik fejezet nagyrészt összekapcsolt lábjegyzetből áll, egy másikban pedig a történet minden második sorban meséli, míg a közbenső sorokban pedig erősen negatív kommentárokat fűz az elbeszéléshez. Ezek a próbálkozások a széles skálában eljutottak a közönséghez is a filmek és médiumok segítségével. Erre nagyon jó példa a Ponyvaregény, amiben több történetet követhetünk nyomon gyakran csak fokozatosan ismerjük a történtet valós lényegét.

Ezek mind azt mutatják, hogy valójában a számítógépes technika nem hozott teljesen új dolgot világba. Az a lényege, hogy a számítógépes világ sajátos formában adja ezeket a lehetőségeket, az egér kattintásait kihasználva.

Wolrd wide web is teljesen ugyan ezen a hiperszöveges alapon nyugszik. Olyan pontokból állt, amire ha rákattintunk egy újabb ablak nyílik meg. A keresőbe, amit beírunk szöveget kb. olyanok mint a könyvekben a lábjegyzetek   Az ember ki és be sétálhat a lineáris szövegekből. Vannak olyan utak és amiben mást kapunk, mint amit szerettünk volna. A számítógép játékokban előfordulhat az, ha egy elbeszélés köré épül teljesen már irányba is elindulhatunk. A választás sokszor elkerülhetetlen és nagyon nehéz, mert annyi féle van.

Sokan örülnek a hiperszövegeknek, mert az olvasó átvette a szerepét az elbeszélőtől. Azt állítják az olvasó alkotja az egér kattingatásával alkotja az elbeszélőt. Ez meglehetősen gyengeérv. Ér mellette, hogy forradalmasította a vevő és a feladó közötti kommunikációt. A szerzőnek soha volt igazán hatalma afelett, hogyan értelmezi az olvasó a szöveget. Hiperszövegek egyenlőre lineáris irányba mutatnak így valamennyire határt szab az értelemnek. A hagyományos szövegben az olvasó kevésbe ugrálhat ide-oda a modern élet nagyon sok lehetőséget rejt, de a jelen és múltkor eszközeivel meg kell találni a közös egyensúlyt. Persze a sok változás ellenére ez nem azt jelenti, hogy az elbeszélés haldokolna.

 

Hamis híresztelések az elbeszélés haláláról

 

Sokan úgy vélik a modern kor eszközei vagyis a hiperszövegek veszélyeztetik az elbeszélés szerepét. Ez az aggodalom már akkor is felmerült mikor még a tévé láthatáron sem volt. ezt fejti ki Walter Benjamin filozófus egy 1963-ban írott, híres esszéjében,  amelyben többek között azt állítja, hogy a szájról szájra terjedő át hagyományázott tapasztalat az a forrás, amelyből minden mesélő merített. A történetek elbeszélése valamikor elsődlegesen szóban folyt: a tűz mellett, az asztalnál, vagy akárhol, ahol az emberek találkoztak. Walter Benjamin két fő csoportra osztja a mesélőket: tengerészek, akik távoli tengeri újukról meséltek, parasztok, akik úgy ismerték a falujukat és annak hagyományait, mint tenyerüket.

Az elbeszélő, mint emberi tapasztalat közvetítője fokozatosan veszetett a jelentőségből. Azt is állítja nem egészen meggyőzően, hogy nincs okunk ezen sajnálkozni, mivel a tapasztalat devalválódott, elvesztette az értékét.

Az első világháború alaposan összekuszálta a korábbi értékeket és világképet sok szempontból tovább folytatódott ez a két világháború között. Az infláció a gazdaságot szorította meg és a háborúkban használt taktikák. Mondhatni a kuszaság a világban általánossá vált. Mindenki a saját tapasztalatára hagyatkozat csak, mert szinte teljesen megváltoztak az eddigi dolgok és nem számíthatunk a család támogatására. Általános tanácstalanság szinte egyre nehezebb az igaz bölcsességben hinni. Benjamin szerintem az újfajta üzenet még drasztikusabban szakít, mint a regény és ez nem más mint az információ. Benjamin szerint a Villemessant a párizsi Le Figaro folyóirat nagyon találóan fogalmazta meg az információ fogalmát. Az ő olvasónak sokkal fontosabb ha Quartier Latin  egyik padlásszobájában tűz üt ki, mint Madridban forradalom tör ki. Ez eddigi elbeszélések lényege azt volt, hogy a távoli helyekről szól ennek ellenére pedig az információ a közeli dolgokról szól. A hagyományos elbeszélések általában sokjelentésűek és tartalmuk nehezen ellenőrizhető, ezzel szemben információ azonnal önmagában is megérthetőnek tűnik.

Nyilvánvaló, hogy Benjamin egy rendkívül fontos tényre mutat rá amikor leírja az átmenetet az elbeszélés idejéből az információ korszakába és  ezt a kapcsolatba hozza történelmileg felhalmozott élettapasztalatnak a modern és gyors világban történt értékvesztéssel. Naponta bombáz minket minden féle médium, de ennek ellenére a szappanoperákban történt szinte katasztrófa jelenetek sem változtatják meg szereplőket.

Benjamin teljesen más értelemben használja az elbeszélést. Van ami nem teljesen stimmel Benjamin helyzet elemzésében. Ő teljesen más értelemben beszél használja az elbeszélés kifejezést. Quartier Latinban kitört tűz magát az információ lényegét mutatja. A hagyományokon alapuló társadalmak sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek mint tudásátviteli formának. A sokjelentésű elbeszélések különböző mintákat adnak arra, hogyan is lehet értelmezni ezt. A modernizálódással mondhatjuk az elbeszélés elvesztette a valódi központi szerepét. Formáját átvették a tudományos értekezések. Ezzel egyidejűleg mégis szükség támadt az elbeszélésre, mint az ez előtti időkben.

1800-as években újabb elbeszélési formák jelentek meg a különböző médiák adta lehetőségekkel. Ilyen például a színpadi melodráma és a folyóiratokban megjelent folytatásos elbeszélések. A hallgatók vagy nézők nagyon szeretik újra hallani azokat a dolgokat, amiket szeretnek ezt fogalmazta meg Umberto Eco is: A közönség felismeri azt, amit már tud és látni akar.

Az elbeszélés alapvető gondolati forma, ehhez fordulnak, az emberek, ha a darabokra hullott emlékeket össze szeretnék rakni. Mindenkinek van akarata és cselekedeteivel valamilyen célt szeretnénk elérni. Tudatosan tervezzük életünket és ezek során különböző projekteket viszünk véghez. Az elbeszélés abban is segít, hogy a végpontokba érve újra áttudjuk gondolni a múltat és tanulni tudjunk belőle és tudatosan tudjuk azt tovább folytatni. Kermode The Sense of Ending című könyvében pont erre mutat rá. Az elbeszélések segítenek abban, hogy értelmezzük a múltat. Az irány mindig lineáris vagy előre mutató és ok-okozatifüggéseket kell megtalálni ezekben az elbeszélésekben.

Valójában az elbeszélés mindig is velünk marad a fejünkben és különböző médiumok segítségével. Az elbeszélés emlékeztet arra, hogy mennyire magával tudja ragadni a közönséget. Az emberek ha ilyeneket néznek fejlődik az empatikus képességük és sokkal megértőbbek lesznek a másikkal. Különböző helyzetekben is segít, hogy éppen abban a bizonyos rossz vagy jó pillanatban, hogy tudjuk azt feldolgozni és megoldást találni rá.

A média ipar a közönség kíváncsiságát használja fel és ezzel állítja maga mögé őket, hogy ezt megpróbálja kielégíteni. Sofies verden (Sofie világa 1995) című regény ami az európai filozófia kialakulásának történetéről szól hatalmas nemzetközi sikere teljesen az ellenkezőjét igazolja az elbeszélés ideje még egyáltalán nem járt.