Hol hagyjuk el útközben a lelkesedésünket?
Hová lesz a lelkesedés? A legtöbb ember élete végül is sóvárgásról szól.
Minden egyes pillanatban arra vágyunk, hogy fejlődjünk és különböző célokat érjünk el. Lehetnek kisebbek vagy éppen nagyobbak mindig egy út vezet ahhoz, hogy megszerezzük a kitűzött dolgot.
„Bár a szívünkkel szeretünk, előbb a szemünkkel vágyakozunk.”
Itt gondolhatunk akár egy jó jegyre az iskolában, vagy szerelmes csókra mindért valamit tennünk kell. Sokszor még olyat is, amit általában nem tennénk meg. Egy kicsit ki kell mozdulni a komfort zónánkból.
Valami történik az útközben, ami után az ember mikor megszerzi a kitűzött dolgot már nem olyan, mint amikor harcolni kell érte. Miért is lehet ez?
Talán a harc közben belefáradunk vagy éppen már csak megszokás lesz a dolog? Nem igazán lehet tudni, de az biztos, hogy valahogy elillan ez a nagy sóvárgás a cél teljesítése után és nem is tudunk annyira örülni neki mint az gondoltuk volna.
„Akik egyszerre vágynak mindenre – nőkre, pezsgőre, sikerre – azok elhullanak.”
Vagy éppen természetes dolog, hogy valamit megszerzünk, aztán már jön a következő cél? De így nem tudunk örülni annak, amit fáradtságos munkával szereztünk és ez lenne a fontos. Megélni és örülni annak, ha kis dolog is, amit sikerült megdolgoznunk, mert ezek mind fejlesztik a szellemet és nemesíti a lelket, hogy elmondhatjuk igenis valamit elértünk és véghezvittünk.